3. §. Ha a keresztény és zsidó közötti házasságkötésnél a protestáns lelkész a házassági pátens értelmében résztvevő lenni nem akarna, a felek frigyök megkötését az esketésre hivatott polgári hatóság elé vihetik.

4. §. A közreműködésre hivatott polgári hatóság megyékben az alispán, törvényhatósági joggal felruházott városokban a polgármester.

A házasuló felek házasságának kihirdetése és a házasság megkötése valamint a házassági és születési anyakönyvek vezetése körüli eljárást a belügyminiszternek az igazságügyminiszterrel egyetértésben kiadandó rendelete szabja meg.

5. §. A mennyiben keresztény és zsidó között a házasság egyházi jog szerint érvényesen találna létre jönni: ezen házasságra nézve a keresztény felet illetőleg ezen törvény nem intézkedik.

A zsidó fél házassága az 1786. évi márczius 6-án kelt házassági pátens alá esik.

6. §. A mennyiben keresztény és zsidó között a házasság egyházi jog szerint érvényesen létre nem jöhetne már annálfogva, hogy az esketésre hivatott pap vagy lelkész a felek puszta felkérésére eljárni nem akarna, a jelen törvény 2. és 3. §-ban foglaltak irányadók.

7. §. A jelen törvény életbeléptetésével, végrehajtásával a belügyi és igazságügyminiszter bizatik meg.

Indokolás. A magyar állam ez idő szerint nem teheti azt, hogy a házassági jogot egy átalános törvénynyel szabályozza. Azon az égető szükségen akar csak segiteni, hogy keresztény és zsidó házasokul egybekelhes senek. Ezt is csak ugy véli elérni, hogy ez a fenálló jogrendszerek minél csekélyebb terheltetésével járjon, miután nem lehet más a feladata, minthogy a létező jogrendszerekbe a házasságok szóban levő uj fajtáját lehetőleg beilleszsze. Ez az uj házasságok tekintetében is csak kivánatos lehet, nehogy azok ugy nézessenek, mint melyek a fenálló jogrendszerekkel öszszeköttetésbe semmikép sem volnának hozhatók. Bármily csekély legyen is a létesitendő jogi intézmény s az eddigiek között való érintkezhetés, ez lelkiismeretesen fel volt használandó.

A mit első sorban tenni lehetett, az az, hogy az állam a saját házassági jogát, mely az 1786. évi márczius 6-án kelt házassági pátensben van megirva, használta fel. Tette ezt ugy, hogy a házassági pátensnek 10. §-át, mely keresztény és nem-keresztény között házasságot nem enged létesülni, a szükségnek megfelelőleg módositotta. Tenni akarja ezt az állam annyival inkább, hogy a már meglevő házassági joga felett való rendelkezési jogát kifejezésre hozza. Tehát az 1786. évi házassági pátensből kellett kiindulni.

Az 1786. évi pátens kibővitésében azonban bizonyos határt kellett tartani. A mily üdvösnek tartható az egyrészről, hogy az állam a házas

ságkötésre nézve az egyház közegeit használja, oly veszélyes volna a házasságkötés közegeire kényszert gyakorolni. Ezért történik az, hogy habár az állam szükségesnek ismeri el azt, hogy az 1786. évi házassági pátens értelmében müködő közeggel a fele a házasságkötésre nézve elszámoljon, mindazáltal az 1562. évi debreczeni hitvallás szavaival élve: »> nem köti egyedül a papokhoz az összeadást«, hanem »azon tisztességes és becsületes emberek gyanánt, kik helyesen köthetik össze a házasokat«, az alispánt, illetőleg a szolgabirót rendeli.

Nehezebb volt az egyházi joggal való elszámolás.

A katholikus egyházi jog csak ritka kivételkép engedi meg azt, hogy a saját egyháza szine előtt köttessék keresztény és nem-keresztény között házasság. Ezt elérni csak a pápa által adható dispenzáczió mellett lehetséges, mi azt mutatja, hogy az esetek nagy többségére nézve a keresztény és zsidó közötti házasság az egyház szine előtt nem érethetik el. Ha erre a jelen törvénytervezet mégis számitott, ezt azért tette, hogy mindarra, a mi csak lehető, számitani akar. A magyar állam a magyar katholikus egyházzal való viszonyát még elvileg is meg akarja őrizni, a jelen törvényjavaslatban is tanusitani akarja azt, hogy az egyházzal nem hogy szakitana, de hogy reá még mindig számitani is tud. Teszi ezt annyival inkább, mert a legujabb időkből is hirét veszi annak, hogy a római szentszék a keresztény és zsidó közötti házassági akadályt egyes esetekben eltávolitotta. IX. Pius pápa maga megtette azt az 1860. évben (in insula Danica S. Thomae), hogy egy keresztény leányt zsidó férfihez engedett nőül menni (Phillips: Compendium juris ecclesiastici 632. 1.), XIII. Leo pápáról is tudva van, hogy a keresztény zsidó házasságok dolgában dispensátiókat adott (Schulte: Die Geschichte der Quellen und Litteratur des canonischen Rechts. III. Stuttgart, 1880. 13. 1.) A katholika egyház iránt tartozó tisztelet tehát, hogy a törvényjavaslat 5. §-a még a keresztény-zsidó házasságra nézve is az egyházi jogot érintetlen és tiszteletben tartja. Csak ha fenakadás támad, lép az állam hatalma kisegitőleg közbe, a mi által tanusitja, hogy a törvényjavaslatban oly intézményről van szó, melynek magvai a katholikus egyház kebelében csirádznak, s melyekre nézve az az óhajtandó, hogy első sorban a saját termő helyükön hajtsanak, mi az államnak is érdekében álló.

Könnyebb volt a protestáns egyház házassági jogával a Királyhágón tul számot vetni, mely házassági rendhez az állam már most is tarthat bizonyos jogot. A mi magát a kopulátiót illeti, a Királyhágón tul élő protestáns házassági jog (Bod Péter: Synopsis jur. connub. 140. szám) maga elismeri még azt is, hogy abba az államnak megvan a maga beavatkozó hatalma, midőn a papnak a házasságkötésnél való jelenlételéről a következőket mondja: Praecepto magistratus cui in dubio parendum, morem

gerere tenetur. Cogitandum enim est, sese conjugium per copulationem non perficere, utpote quod consensus matrimonialis publice declaratus constituit, sed ritum in consummandis nuptiis usitatam perficere. Ennél fogva a magyar állam megkövetelhetné, hogy a zsidó-keresztény házasok egybekötése elé a protestáns lelkész a Királyhágón tul akadályokat egyáltalán ne görditsen. De az állam nem feledi, hogy a mit az egyik felekezet ellen nem alkalmazhat, azt a másik vallásfelekezet irányában sem illik alkalmazni. A bevett vallásfelekezetek között az egyenlőség elvét a lelkiekben fen kell tartani. A magyar állam egyik vallásfelekezetnek sem akar zsarnoka lenni, különösen, midőn valamely vallásfelekezetnek már a házassági intézményénél fogva az engedékenységéről van alkalma meggyőződni. Azt a protestáns egyház a Királyhágón tul a saját joga szerint is elismerni tartozik, ha azon túl, hogy az állam minden lehetőt megtesz arra nézve, hogy az uj házasságokra nézve magának az egyháznak a részvételét biztositsa, még sem tudna czélt érni, az állam az ő terheltetése nélkül megteszi a maga kötelességét.

A magyar állam, midőn mindazt felhasználta az uj házasságok érdekében, a mit a fennálló jogrendszerek mellett felhasználhatott, csak a kötelességét teljesitette és teljesithette azon tudatban, hogy a keresztény elvekkel is tőle telhetőleg elszámolt, a mit a törvénytervezet egésze és részletei is bizonyitanak. A magyar állam élhet abban a hitben, hogy valamint a multban sikerült a vallási és egyházi kérdéseknek az egyház részvétele mellett békés megoldása, ugy erre nézve a jelen esetben is az egyházak tehetik a legtöbbet. Hogy az egyházak azt, a mi módjukban áll, megtegyék, hogy az állam reájok számit, már abból is kivehetö, hogy a feleket az állam elibéjök utasitja. Az állam felfogja azt, hogy minő kivánatos az, hogy az egyházak a házasságkötésbe belefolyjanak, csakhogy aztán az egyházak részéről se hiányozzék a jóakarat. Sok esetben az egyház is eligazíthatja azt a dolgot, a minek a megoldására bizonyos körülmények között nagy szükség lehet, a mit az egyház annyival inkább megtehet, mert a leendő törvény nincsen hivatva nagy tömegek szükségleteinek, de ritkábban előforduló kivánatoknak kielégitésére. Ehhez képest van e rövid törvénytervezet megalkotva. A házasságkötés valláserkölcsi jelentőségét annyira méltányolja, hogy az ősinek nevezhető magyar szokást, az esküvést még akkor sem akarja mellőzve látni, ha a házasságkötés polgári hatóság előtt létesül. Ezt jelzik csak ugy odavetőleg mert az esküvés nem vág a házasság érvényébe -a 3. §. következő szavai: »az esketésre hivatott polgári hatóság.«

A mi a keresztény-zsidó házasságból eredő gyermekek vallásos neveltetését illeti, intézkedés nem tétetett. A keresztény bevett vallásfelekezetekről szóló 1868. évi 53. t.-czikk abbeli rendelkezésének kiterjesztése,

hogy a fiuk az atya, a leányok az anya vallását kövessék, a jelen törvény keretében nem volna kivánatos, sőt az talán minden részről ellenzésre találna. Az sem lehet, hogy az 1868. évi 53. tczikk azon elve csonkittassék, hogy a gyermekek vallásos nevelése felett a házasuló felek nem egyezhetnek. Ez a maga következményeiben az alkotmány egy fontos pontjának revisiójára vezethetne, sőt a bevett vallásfelekezetek jogi állásának kérdését is érintené. Mind oly tekintetek, melyek nem kedveznek annak, hogy a gyermekek vallására nézve külön intézkedés tétessék s azt tanácsolja, hogy a recipiált kanonjognak azon tétele ne bolygattassék, hogy a keresztény és zsidótól származó ivadékok csakis keresztények lehessenek (c. 10. C. 28. qu. 1.) s mely jogi tétel a keresztség közösségénél fogva Magyarországon valamennyi keresztény egyházzal közös. Ezen álláspont a törvénytervezet azon czéljának is csak elősegitésére fog szolgálni, hogy a vallásfelekezetek a keresztény zsidó házasságot lehetőleg tiszteletben tartsák. Ez az álláspont felel meg azon nemzeti czélnak is, melyet szem előtt tartunk.

Végül is csak azt kell átérezni, hogy a magyar állam a házassági jogrendek mai állapotában nem tehet többet annál, a mi a törvénytervezetben foglaltatik.

176. 1. 2. jegyzet: »a 180. lapról a 2. jegyzetet« helyett : a 183, lapról a 2. jegyzetet. 232. 1. 20. sor: »subs törlendő.

232. 1. 28. sor: »eljegyzések« helyett eljegyzés.

238. l. 15. sor: »Az, mely helyett : Az mely.

240. 1. 1. jegyzet 2. sor: »iudicis« helyett : iudices.

284. l. 13. sor: »az ország Királyhágón illető« helyett: az ország Királyhágón innen eső részében levő

Hozzáadni valók

62. 1. 1. jegyzethez: Vesd össze az egri püspöknek 1794-ben adott instructiót (S. Congregatio Officii.) Roskovány: Matr. in eccl. cath. Mon. 94. I. köt. 295. 1.

81. 1. 2. jegyzethez: Vesd össze Georgh Illés Honyi törvény I. 136. l.

126. l. 1. jegyzethez: A felek beismerése is elegendő. Dict. Grat. ad, c. 11. C. XXX. qu. 5.